Rudolf Steiner élete

Rudolf Steiner 1861. február 27-én, valamivel éjfél előtt jött e világra Johann Baptist Steiner (Trabenreith, 1829 – 1910, Horn), erdész, vadász, majd távírász és Franziska Blie (Horn, 1834 – 1918, Horn) varrónő elsőszülött gyermekeként Kraljevecben, mai nevén Donji Kraljevec, Horvátországban. Pontosan 77 évvel Saint Germain gróf halála után.

Kraljevec (Murakirály) az úgynevezett Mura szigeten fekszik, mely tulajdonképpen egy folyók határolta föld, mint egy miniatűr Mezopotámia, északon a Mura, délen a Dráva határolja. A Mura sziget a Michael kultusz területének is tekinthető.

Steiner sorsképletéhez fontos adalék, hogy születésekor nagy vérveszteséget szenvedett, így keresztelőjét sürgősen meg kellett tartani. A gyermeket – talán másnap – a közeli Draškovec (Ligetvár) Szent Mihály templomában hivatalosan is megkeresztelték, ahol a Rudolfus Josephus Laurentius (Rudolf Joseph Lorenz) Steiner nevet kapta.

Nagy Emilné dr. Göllner Mária így emlékezik erről:

Rudolf Steiner szülőhelyére vonatkozólag sok téves, saját közleményeivel ellentétes adat jelent meg. Egyesek azt állították, hogy Ausztriában született, mások szerint az osztrák-magyar határon, noha az több mint száz kilométerre van Kraljevectől. Rudolf Steiner kifejezetten azt állította, hogy a magyar-horvát határon született. A sok különféle tévedésből született azután az a megállapítás, hogy Ausztria-Magyarországon született. Az Osztrák-Magyar Monarchia államforma és elnevezés Rudolf Steiner születésekor még nem létezett, csak 1867 ben jött létre.

Amikor az 1848-49. évi szabadságharcot az orosz hadsereg segítségével leverték, a Habsburg kormány az 1851 es szilveszteri rendelettel Magyarország alkotmányát felfüggesztette, és Magyarországot osztrák koronatartománnyá nyilvánította. Ez a Magyarország számára kegyetlen időszak vagy kilenc évig tartott. Amikor azonban a Habsburgok 1859 ben olasz tartományaikat elvesztették, megváltoztatták politikájukat. 1860. október 20 án visszaállították Magyarország alkotmányát és területi integritását. Rudolf Steiner tehát egy olyan Magyarországon született, melynek önálló államiságát néhány hónappal korábban állították vissza és ismerték el. Miután Rudolf Steiner már hatéves volt, amikor Ausztria-Magyarország létrejött, az az állítás, hogy ott született, éppoly téves, mint a másik, hogy Ausztriában.

És még egy adalék. Egy munkaigazolvány kiállításának alkalmával Rudolf Steiner pontos felvilágosítást adott születési helyéről:

Az iratban benne legyen, hogy Kraljevecben, Magyarországon, 1861. február 27 én születtem.

Rudolf Steiner szülőhelyének kérdésére nézve, saját megállapítását kell szem előtt tartani. Ő az igazságot a legapróbb részletekben is mindig kifejezésre juttatta.

 

A kis Rudolfnak két testvére született még: Leopoldine húga (Pottschach, 1864 – 1927, Horn) és Gustav öccse (Pottschach, 1866 – 1942, Scheibbs). Steiner gyermekkorát és fiatalságát Mödlingben és Pottschahban töltötte. Iskolába Lajtaszentmiklósra (Neudörfl) és Bécsújhelyre (Wiener-Neustadt) járt; a napi több kilométeres gyalogutakat télen nagy hóban kellett megtennie, ami saját bevallása szerint kitűnő alkalom volt egészsége megedzésére.

Kitüntetéssel érettségizett.

 

Tanulóévek Bécsben

1879-1882. A bécsi Műszaki Főiskolán tanul. Fő tantárgyai: matematika, fizika, botanika, állattan, és kémia. Emellett irodalom, történelem és filozófia. Egy „nevezetes névtelennel” való találkozásáról így ír önéletrajzában Steiner:

Ekkor történt, hogy egy, a népből származó egyszerű emberrel ismerkedtem meg. Minden héten ugyanazzal a vonattal utazott Bécsbe, amellyel én. Gyógynövényeket gyűjtött vidéken, és ezeket adta el Bécsben, patikáknak. Barátságot kötöttünk. Úgy lehetett beszélni vele a szellemi világról, mint akinek magának is vannak szellemi élményei. Mélyen ájtatos ember volt. Iskolai műveltsége nem volt. Bár sok misztikus könyvet olvasott, de amit mondott, annak nem sok köze volt olvasmányaihoz. Ez lelki életéből fakadt, amely valami egészen elementárisan mély, teremtő bölcsességet tartalmazott. Csakhamar rájöttem, hogy a könyveket is csak azért olvasta, mert másoknál is meg akarta találni azt, amit saját magától tudott. Ez az ember úgy beszélt, mintha csak szócsöve lenne egy szellemi tartalomnak, amely a rejtett világokból rajta keresztül akar megnyilatkozni. Ha az ember együtt volt vele, mélyen betekinthetett a természet titkaiba. A hátán cipelte gyógynövényes batyuját, a szívében meg azokat az eredményeket, amelyeket a gyógynövények gyűjtése közben a természet szellemiségből merített. Nem egyszer észrevettem, hogy megmosolyogták, ha néha harmadikként mellénk szegődött valaki, amikor ezzel a „beavatottal” a bécsi Alleegasse-n mentünk. És ez nem is volt csoda, mert nem fejezte ki magát mindenki által érthető nyelven. Először meg kellett ismerni szellemi dialektusát. Eleinte én sem értettem, de ismeretségünk kezdetétől mély szimpátiát éreztem iránta. És lassanként úgy éreztem, mintha egy nagyon régi időből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozta felém.

Ha a tanulást megszokottan értelmezzük, azt kell mondanunk: tanulni nem lehetett ettől az embertől semmit. De ha az ember maga is be tudott látni a szellemi világokba, akkor általa, aki erősen benne állt a szellemi világban, mélyebben láthatott bele.

Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt egy világtól elvonult álmodozó. Ha az ember otthonában kereste fel, úgy érezte: egy egyszerű, igen józan vidéki család körében van. A ház ajtaja fölött ez állt: In Gottes Segen ist alles gelegen. (Istennek áldása mindennek alapja) Megvendégelték az embert, mint a többi falusiak is. Mindig kávét kaptam, de nem csészében, hanem egy majdnem literes „csibrikben”, hozzá egy óriási darab kenyeret. A falubeliek sem tartották álmodozónak. Egész magatartása olyan volt, hogy lepergett róla minden gúny. Egészséges humora volt, és értette a módját, hogy az örömet jelentsen az embereknek. Itt nem mosolyogták meg, mint a bécsi Aleegasse-n azok, akik valamilyen csodabogarat láttak benne.

Ezt az embert magamhoz közelállónak éreztem akkor is, amikor az élet már elszakított tőle. Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.

Ez a titokzatos ember, akit Rudolf Steiner név nélkül is fontosnak tartott megemlíteni önéletrajzában: Felix Koguzki (Bécs, 1833 – 1909, Trumau), egy Bécs közeli faluban élő növénygyűjtő, önképző botanikus, öt fiúgyermek apja.

1882-től Steiner Goethe természettudományos írásainak kiadásával foglalkozik. Filozófiai tanulmányokat folytat.

A bécsi Michaelerplatzon lévő Café Griensteidl a törzshelye, ott írja első könyvét, és éjszakákba nyúló beszélgetéseket folytat barátaival, ismerőseivel.

1884-től házitanítói állás vállalására kényszerül a bécsi Specht-családnál, ahol négy fiúgyermek oktatását kell ellátnia. Kifejleszt egy egyéni oktatási módszert, amit később nevelésművészete alkalmazásakor még tökéletesített.

1886. Megjelenik első könyve: Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung (A goetheista világszemlélet ismeretelméletének alapvonalai).

1888. A Deutschen Wochenschrift szerkesztője Bécsben, emellett cikkeket és recenziókat is ír.

1889 ben, huszonnyolc éves korában Rudolf Steiner kétszer is Magyarországra, Erdélybe látogatott; először nyáron, majd az év végén még egyszer. Ifjúkori barátja, Moritz Zitter (Nagyszeben, 1861 – 1921, Bécs) meghívására december 25-én, Karácsony napján érkezett Nagyszebenbe, majd 29-én előadást is tartott Die Frau im Lichte der Goetheschen Weltanschauung – Ein Beitrag zur Frauenfrage címen. (A nő a gotheanista világszemlélet fényében – Egy adalék a nőkérdéshez)

Ezt a dátumot túlzás nélkül tekinthetjük a magyar goetheanizmus, tágabb értelemben a magyarországi antropozófia kezdetének is.

Önéletrajzának XIII. fejezetében részletesen beszámol erről a két utazásáról, ebből néhány részlet:

Mielőtt életem első szakasza véget ért, még Budapestre és Erdélybe is ellátogattam. Erdélyből származó barátom, akiről már szó volt, és aki az azóta eltelt években is ritka hűséggel maradt mellettem, megismertetett több, Bécsben élő honfitársával. Így kiterjedt társas életem mellett még erdélyiekkel is összejöttem. Ezek között volt a Breitenstein-házaspár – Fritz (Mühlbach, 1858 – 1915, Nagyvárad) és Amalie (Nagyszeben, 1860 – 1942, Bécs) -, akikkel akkor barátkoztam meg, és akik azóta is a legbensőbb barátaim. Már régóta vezető szerepet játszanak a bécsi Antropozófiai Társaságban. Az erdélyiekhez fűződő emberi kapcsolat aztán egy budapesti utazáshoz vezetett. Magyarország fővárosa Bécstől annyira elütő jellegével mély hatást gyakorolt rám. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti világon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. Ha az ember kinéz a vonat ablakán, az a benyomása, hogy maga a természet is mintegy poétikussá válik, és hogy az emberek nem sokat törődve ezzel az általuk megszokott poétikus világgal, valamilyen mélyen bensőséges zeneiség szerint élik az életüket. És ha Budapestre ér az ember, olyan világot talál, amelyet a más európai népekhez tartozók a legnagyobb együttérzéssel tudnak szemlélni, teljesen megérteni azonban sohasem tudnak. Sötét tónusú alap, és e fölött valamilyen színjátszó fény ragyog. Mindez egy képpé állt össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam. Ez a fej, amely az 1867-1918 közötti időszak Magyarországának a megteremtője volt, nyers és büszke akaratot fejezett ki, amely bátran cselekszik, ravaszság nélkül, de elementáris kíméletlenséggel viszi keresztül akaratát. Éreztem, hogy minden magyar számára milyen szubjektíven igaz az olyan sokszor hallott jelszó: „Extra Hungariam non est vita; si est vita non est ita.” („Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, nem ilyen.”) Mint gyermek, Magyarország nyugati határán éltem, és itt láttam, hogyan éreztették a németekkel ezt a nyers és büszke akaratot. Most Magyarország közepén azt tapasztaltam, hogy ez az akarat a magyar embert valamilyen elkülönültségbe viszi, amely bizonyos naivitással párosulva a számára mintegy magától adódó csillogásban jelenik meg, de nem az emberek nyitott, hanem inkább a természet rejtett szeme számára.

Fél évvel ezután a látogatás után erdélyi barátaim lehetővé tették, hogy Nagyszebenben is előadást tartsak. Ez Karácsony táján volt. Azokon a messzi síkságokon utaztam át, amelyek közepén Arad fekszik. Lenau vágyakkal terhes versei jelentek meg előttem, amikor ezt a síkságot láttam. Mindenfelé csak messzeség, és a messzeségnek szinte nincs határa. Egy Magyarország és Erdély határán lévő kis fészekben kellett az éjszakát töltenem. A fél éjszakát a vendéglő egyik helyiségében ültem át. Rajtam kívül csak egy asztalnál ültek kártyázó emberek. Az összes magyarországi és erdélyi nemzetiségek mind együtt voltak itt. Olyan szenvedéllyel játszottak, hogy ez minden félórában robbant, és mintegy az asztal fölött lebegő felhővé változott, amelyben démonok harcoltak egymással, az embereket teljesen magukba nyelve. És milyen különbözőképpen voltak szenvedélyesek a különböző nációk!

Karácsony napján érkeztem Nagyszebenbe. Az erdélyi szászság világába kerültem, amely itt élt a románok és magyarok között. Nemes népiség ez, amely hanyatlásában is, amelyet nem akar tudomásuk venni, derekasan igyekszik fenntartani magát. Olyan németség, amely mint a saját maga évszázadok előtti emléke, ide keletre dobva hű akar maradni eredetéhez. Ebben a lelki beállítottságban azonban van valamilyen világtól való elidegenedés, és ez életükben mindenütt bizonyos beléjük nevelt vidámságban nyilatkozik meg. Szép napokat éltem át az evangélikus egyház német papjaival, a német iskolák tanáraival és más ottani németekkel. Melegséget éreztem a szívemben, amikor együtt voltam ezekkel az emberekkel, akik népiségükért aggódva és azt ápolva, ezt a mélyen a szívükben élő kultúrát kifejlesztették.

Ez a melegség élt a lelkemben, amikor a régi és újonnan szerzett barátaimmal együtt vastag prémekbe burkolózva, jeges hidegben és csikorgó hóban egy szánutat tettünk a Déli Kárpátok felé. Fekete, erdős sziklafal ez, ha a távolból közeledik felé az ember; vad szakadékos, sokszor borzongató hegyi táj, ha már ott vagyunk. Élményeim központjában az a barátom állt, akihez évek óta tartó barátság fűzött. Mindig új dolgokat eszelt ki, hogy az erdélyi szászságot minél jobban megismerjem. Most is felváltva hol Bécsben, hol Nagyszebenben élt. Akkoriban az erdélyi szászság ápolására hetilapot alapított Nagyszebenben. Ez tisztára idealizmuson alapuló vállalkozás volt, nem volt benne szikrányi gyakorlatiasság sem, de a szászságnak szinte minden képviselője dolgozott a lapban. Néhány hét múlva azután megszűnt.

Az ilyen élményeket, mint ezek az utazások is, a sors hozta elém. Ezek révén tudtam rávenni magam, hogy figyelmemet a külső világ felé fordítsam, ami nem volt könnyű, ugyanakkor viszont a szellemi világban bizonyos magától értetődöttséggel éltem.

 

Weimari évek

1890-től a Goethe-Schiller-Archívum állandó munkatársa Weimarban. Részt vesz Goethe természettudományos írásainak újabb kiadásában. Találkozások Hermann Grimmel, Ernst Haeckellel, Eduard von Hartmannal.

1891. A filozófia doktorává avatják a rostocki egyetemen.

1892. Megjelenik disszertációja Wahrheit und Wissenschaft (Igazság és tudomány) címen. Albérletben lakik az öt gyermekét egyedül nevelő özvegy Anna Eunike-nél (Potsdam, 1853 – 1911, Lankwitz), ahol otthonra lel, és segíti őt a gyermekek oktatásában.

1894. Megjelenik alapműve, Die Philosophie der Freiheit (magyarul A szabadság filozófiája) címen.

Ennek fontosságáról Steiner 1922 novemberében ezt mondta egy Walter Johannes Steinnel folytatott társalgásában. Stein kérdése:

– Mi marad meg az Ön műveiből, ezer év múlva?

Steiner azt válaszolta:

– Ezer év múlva már csak A szabadság filozófiája fog fennmaradni. De abban minden egyéb benne van. Ha valaki az ott ábrázolt szabadságot megvalósítja, akkor megtalálja az antropozófia egész tartalmát.

 

A korai évek Berlinben

1897-től a Das Magazin für Litteratur valamint melléklete, a Dramaturgischen Blätter kiadója és szerkesztője. Cikkeket ír a kor és a kultúra kérdéseiről. Hat évig tanít a Wilhelm Liebknecht által alapított munkásképző iskolában. Megkezdi előadói tevékenységét.

1898. Találkozik John Henry Mackay skót költővel, aki a következő évben házassági tanúja lesz Annával kötendő frigyükben.

1899. Felkérik a Wilhelm Liebknecht által alapított munkásképző iskola tanítójának, ahol heti öt alkalommal oktat történelmet, irodalmat és természettudományos tárgyakat. Innen két év múlva – a hallgatók ellenállása ellenére – elbocsátják.

Goethe születésének 150. évfordulójára megírja A zöld kígyó és a szép Liliom szellemtudományos magyarázatát.

 

Az antropozófia fejlesztés​e
I. periódus, 1902-1909.

Az első hét évben Rudolf Steiner az antropozófia (antropos: ember, sofia: bölcsesség) alapjait fektette le. A szellemi tartalmakat tiszta gondolatok formájában adta, a szellemi világból jövő szellemi tartalmakat igyekezett hozzáférhetővé tenni az emberi gondolkodás számára. Amit elmondott, úgy áll előttünk, mint egy szellemi-gondolati organizmus, amely az ember és a világ fejlődésének problémáját fogja át.

1902-től felajánlják neki a Teozófiai Társaság német szekciójának főtitkári tisztségét, amit csak ama feltétel mellett vállal el, hogy kizárólag saját kutatási eredményeit fogja képviselni. A Társaság keretein belül előadás-sorozatokat tart. Találkozások Christian Morgensternnel, Edouard Schure-val.

Az antropozófia elnevezést Rudolf Steiner saját tevékenységére először 1902. október 6 án használta nyilvánosan egy előadásában (Von Zarathustra bis Nietzsche. Entwicklungsgeschichte der Menschheit an der Hand der Weltanschauungen von den ältesten orientalischen Zeiten bis zur Gegenwart, oder Anthroposophie), és az emberiség fejlődéstörténeteként jellemezte. Ily módon életének új munkaszakasza kezdődött: egy fejlődéstörténet felépítése a különböző világnézetek alapján, kiterjesztve az emberi lét valamennyi területének fejlődésére. Olyan fejlődéstörténetről van itt szó, amely az ember lényének átfogó tudásához vezet el, alapul használja az ezoterikus tudást, az eredményt azonban a tudomány és a mindennapi élet legkülönbözőbb területeinek rendelkezésére bocsátja.

1902 őszén Steiner Berlinben megismerkedik Ita Wegman (Jáva, 1876 – 1953, Arlesheim) orvosnővel, későbbi közvetlen kollégájával.

1903. Megalapítja, kiadja és szerkeszti a Luzifer – később Luzifer-Gnosis – c. lapot.

1904. Elválik Anna Eunike-től.

1906-1908. Steiner mind a három évben ellátogatott Magyarországra, Budapestre. 1906. január 3 és 6. között; 1907-ban kettő (február 24-26.), 1908-ban három előadást (január 18-22.) tartott teozófus körök számára Budapesten.

1909. Rudolf Steiner a Teozófiai Társaság V. Nemzetközi Kongresszusa alkalmával járt ismét hazánkban. De ez az esztendő nemcsak emiatt volt rendkívüli: Steiner ekkor szólt először nyilvánosan Krisztus második – éteri – megtestesüléséről. Május 31-én Buddhától Krisztushoz c. előadását tartotta meg, ezután következett Theosophie und Okkultismus des Rosenkreuzers, címen az úgynevezett Budapesti Ciklus tíz előadása, június 3. és 12. között a pesti Lloyd Palotában.

Ezekről Steiner egy hét múlva, június 18 án részletesen beszámolt Berlinben, a Bericht über den Budapester Kongress c. előadásában.

 

Az antropozófia fejlesztése
II. periódus, 1909-1916.

A második hét év a misztériumdrámák írásával kezdődik. A gondolati tartalmak művészi, imaginatív formában jelennek meg, de nem csak a misztériumdrámákban, hanem az első Goethanum csodálatos formáiban is, melyről Steiner azt mondta, hogy ez az egyetlen, fizikai szemmel is láthatóvá vált imagináció.

1910-1913. Négy misztériumdrámájának ősbemutatója Münchenben, saját irányításával. Minden év augusztusában tartottak egy-egy bemutatót.

Die Pforte der Einweihung (A beavatás kapuja)
Die Prüfung der Seele (A lélek próbatétele)
Der Hüter der Schwelle (A küszöb őre)
Der Seelen Erwachen (A lelkek ébredése)

A tervezett ötödik mű – Marias und Thomasius’ Erwachen oder Das Jenseits der Schwelle – a háború kitörése miatt már nem készült el.

Steiner megtervezte a Johannes-Bau épületét Münchenben előadások és művészeti rendezvények számára. Az épület elkészültét az ottani hatóságok meghiúsították.

1910. Meghal édesapja, Johann Steiner.

1911. Meghal volt felesége, Anna Eunike.

1912. december 28. Rudolf Steiner Kölnben megalapítja az Antropozófiai Társaságot (Anthroposophische Gesellschaft), ahova – saját függetlenségét fenntartva – nem lép be. A vezetőség tagjai: Marie von Sivers, Michael Bauer, Carl Unger. A tagok száma 3000 körüli. Az alapítás után Steinert kizárják a Teozófiai Társaságból.

1913. szeptember 20-án lerakják a Goetheanum, az antropozófia leendő központjának alapkövét. Ezt a méreteiben és formájában egyedülálló, hatalmas és nagyszerű épületet Rudolf Steiner béke-templomként építette fel 1913 és 1920 között, semleges svájci területen, Dornachban, a Jura-hegység festői környezetében. Az építkezés alatt dúlt az első világháború, de az egymással háborúban álló nemzetek fiai itt békés egyetértésben dolgoztak együtt közös szellemi otthonuk felépítésén. A kétkupolás, hatalmas fa-épületet a szivárvány színeiben játszó freskók és üvegablakok díszítették; ezek és a faragott oszlopok mind magukon viselték Steiner művészkezének nyomait.

Edith Maryon szobrásznővel elkezdi kilenc méter magas, fából faragott szobrát Der Menschheitsrepresäntant: Az Emberiség Reprezentánsa elnevezéssel. A mű Krisztust ábrázolja a keresztelő után, a két kísértés között, melyeket a pusztában átélt. Azért nevezte így, mert Krisztus a két kísértő közötti alakjával és testtartásával az ember legsúlyosabb létkérdéseit, és azok megoldását jeleníti meg.

1914. április 1-én felavatják a Goetheanumot.

December 24-én Steiner házasságra lép, felesége addigi munkatársa, Marie von Sivers (sz. Marija Jakovlevna) lett.

 

Az antropozófia fejlesztése
III. periódus, 1916-1923.

A harmadik hetesség jellege megint más. Itt Steiner megalapította az úgynevezett „leánytársaságokat”: az antropozófia elvein nyugvó pedagógiát, gyógypedagógiát, orvostudományt, mezőgazdaságot, teológiát, színművészetet, valamint a szociális élet hármas tagozódását. Mindezeket a szellemi világ erőiből teremtette meg.

1917 júliusában Steiner a Wilson-i békejavaslatok katasztrofális következményeinek elkerülése érdekében két memorandumot juttatott el Közép-Európa vezető államférfiúihoz, többek között IV. Károly királynak, Richard von Kühlmann német külügyminiszternek, Max von Baden későbbi birodalmi kancellárnak. Terjesztésükben közreműködött Ludwig Polzer-Hoditz grófja és W. J. Stein is, akik elsőként értették meg a társadalmi organizmus hármas tagozódását.

A memorandumokban Rudolf Steiner a világ- és az emberi fejlődés szellemtudományos megismeréséből kiindulva vázolta fel a jövőben lehetséges szociális reformokat, és a hármas tagozódást. Ennek lényege:

  • a szellemi élet az egyén szabadságán alapul, 
  • a jog területén az emberek egyenlősége érvényesül és 
  • a politikai érdekektől megszabaduló világgazdaság célja a testvériség 

Így a francia forradalom eszmekáosza a szociális organizmus megfelelő szféráiban rendeződik. A memorandumok óta bekövetkezett események igazolják, hogy Steiner gondolatai akkor világtörténelmi lehetőséget jelentettek. Közép-Európa politikusaiban azonban nem volt elég erő ahhoz, hogy kezdeményezését a wilsoni béke demagógiájával szemben áttörésre vigyék.

1918. Meghal édesanyja, Franziska Steiner.

1919 márciusában Steiner tovább folytatta küzdelmét, és a széles nyilvánossághoz fordult. Megírta röpiratát Aufruf an das deutsche Volk und an die Kulturwelt (Felhívás a német néphez és a kultúrvilághoz) címen, a hármas tagozódású társadalom eszméjével, mint a tartós európai béke megteremtésére alkalmas egyetlen iniciatíváját. Ezt 93 német közéleti személyiség írta alá, többek között Hermann Hesse író és Arthur Polzer-Hoditz, IV. Károly királyunk kabinetfőnöke. Így többezres hallgatóság ismerhette meg Stuttgartban a röpirat lényegét, de végül ez az erőfeszítés is kudarcba fulladt.

1919. április. Ezalatt megjelenik Die Kernpunkte der Sozialen Frage (A szociális élet alapkérdései) – egy éven belül 80 ezer példányban! – a hármas tagozódás eszméjével, mint a jelenkor és a jövő élet-szükségszerűsége.

1919. szeptember 7. Stuttgartban megnyílik az Első Szabad Waldorf Iskola . Tanárai között van Caroline von Heydebrand, dr. Eugen Kolisko és W. J. Stein is.

1921. Steiner megalapítja a ma is megjelenő Das Goetheanum folyóiratot, melybe rendszeresen ír is.

1922. június 1. és 12. között tartották meg Bécsben a második nemzetközi antropozófiai világkongresszust, Westliche und Östliche Weltgegensätzlichkeit (Nyugat-Kelet Kongresszus) címmel, melyen naponta kétezer  európai küldött vett részt. Rudolf Steiner két témában – Antropozófia és tudomány; Antropozófia és szociológia – 10 előadást tartott; W. J. Stein a Szabad Waldorf Iskolák szellemi életének fontosságáról beszélt. A meghívottak jobb Európát, jobb világot akartak, de Steiner betegsége majd halála, és az azóta történelemmé vált események nem ennek kedveztek; a fasizmus és a bolsevizmus még ma is éreztetik hatásukat.

1922. december 31. Steiner este nyolc órai előadása után, szilveszter éjjelén leég a Goetheanum. Az épület fa felépítményéből, két kupolájából semmi nem maradt épségben.

A munkát, az előadásokat és a művészeti rendezvényeket a Schreinerei-ben, az asztalosműhelyben folytatták, melyet emberfeletti mentés után a tűzvész megkímélt. Ez ma is annak az asztalosműhelynek az emlékét idézi fel, mely időszámításunk elején a Szentföldön állt. Néhány akkori szemtanú véleménye:

Az első Goetheanum egy élő lény volt, drágább, mint bármely más emberi lény. Elvesztése otthontalanná tett bennünket. Ehhez járult annak a gondolatnak a fájdalma, hogy min kellett Rudolf Steinernek keresztülmennie. Ő azonban azért gyászolt, mert az emberiséget megfosztották egy olyan épülettől, amely formájának karmalátást kellett volna ébresztenie a tagokban. (Madeleine van Deventer)

Ez az épület szimbólum volt az ember számára, főleg azok számára, akik meg tudták érteni, amit láttak. Az épületben el voltak rejtve, de mégis nyilvánvalóak voltak azok a jelek, amelyek a múlt, a jelen és jövő titkairól beszéltek. (Ita Wegman)

Ez volt az épület értelme: Ige és Válasz, Logosz és Ember. (Rudolf Steiner mondotta a tragédia utáni reggelen Ludwig Polzer-Hoditz grófjának. És aznap már folytatta is előadás-sorozatát…)

Steiner a második Goetheanum tervein dolgozik, melynek betonból készült tömbje már csak halála után épülhetett fel.

1923. A Basel melletti Arlesheimben Ita Wegman vezetésével megkezdi munkáját az első antropozófiai elveken működő klinika.

1923. december 24 – 1924. január 1. A Karácsonyi Ülés. A három hetesség után az antropozófiai mozgalom döntő eseményéhez érkezett. Ebben a fejlődésben a legfontosabb, a Karácsonyi Ülés. Itt egy szellemi világbeli templomszentelésről van szó. Rudolf Steiner 1923. december 25-én megalkotta azt a szellemi Alapkövet (Grundstein), ami ugyanazokból az elemekből áll, mint a szellemi templom: alapja a kozmikus-emberi szeretet, falai kozmikus-emberi imaginációkból állnak, kupolája kozmikus-emberi gondolatok. Ez a templom téren és időn kívüli, a szellemi világban ma éppolyan élő realitás, mint 80 évvel ezelőtt volt. Steiner így mondta: „Minden ember, ha akarja, a lelkével láthatja ezt a templomot.”

Megalakult az Általános Antropozófiai Társaság (Allgemeinen Anthroposophischen Gesellschaft), melynek vezetését ezúttal Rudolf Steiner maga vállalta el. Eddig, az Antropozófiai Társaságnak Steiner nem volt tagja, csak szabad szellemi tanácsadója és tanítója. Számára a Társaság nem „társaság” volt, hanem a szó igazi, jó értelmében vett mozgalom. Ekkor viszont teljesen és egészében összekötötte magát a Társasággal, noha magasabb törvény, hogy a szellemi vezetés nem egyeztethető össze a külső vezetéssel, pozíciókkal. Ezoterikus értelemben saját karmáját összekötötte a Társaság karmájával. Magára vette a Társaság karmáját.

Megkezdte az antropozófia megújítását, előadásaival új, magasabb fokra emelte az antropozófiát. A Karácsonyi Gyűlés után elhagyta saját házát, ettől fogva a Schreinerei-ban élt, a Társaság tulajdonát képező épületben.

 

Az utolsó évek

Ita Wegmannal együtt írják Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlichen Erkenntnissen könyvüket a gyógyítóművészetről, az antropozófiai gyógyászatról, mely 1925-ben jelenik majd meg.

Az első világháború kitörése, majd annak tragikus következményei lehetetlenné tették Rudolf Steiner további kapcsolatát Magyarországgal. Élete utolsó évtizedében már nem járt Magyarországon. Ezután inkább a magyarok jöttek el hazájukból, hogy segítsék Rudolf Steiner munkáját.

1924. április 18 án, Nagypénteken találkozott Göllner Mária először Steinerrel. A beszélgetés közvetlenül a Krisztus-szobor előtt zajlott, a fiatalasszony saját szavait idézve:

Személyes jelentőségű dolgokon kívül egészen más témák is felmerültek beszélgetésünkben, elsősorban a hármas tagozódású szociális organizmus megvalósításának kérdése. Rudolf Steiner ezt akkor lehetetlennek látta a nagy országok számára, de nem tartotta kizártnak a kis országok esetében.

Ezután a Steiner-művek magyarra fordításának szükségessége került szóba. Ezeket saját maga szándékozott átnézni és korrigálni, hiszen Neudörfl magyar falu volt, magyar iskolába járt. Neudörfl magyar nevét: Lajtaszentmiklós, igazi magyar akcentussal ejtette ki.

Általában fontos volna a magyarok számára, hogy a Budapesten elmondott előadásokba belemélyedjenek, és foglalkozzanak az 1909 ben Berlinben, a budapesti tartózkodásról szóló beszámolóval.

1924 őszén még egyszer Dornachba utazhattam, és Rudolf Steiner összes, a tagok számára tartott szeptemberi kurzusait és előadásait, valamint az utolsó, Szent Mihály nap előestéjén, 1924. szeptember 28 án tartott búcsúelőadását végighallgathattam.

F. W. Zeylmans van Emmichoven ugyanerre az időszakra így emlékezett:

Valamennyiünknek, akik az új dornachi kurzusokon résztvettünk, az volt az érzésünk, hogy magasan a normális tudatunk fölött élünk. Más szférákba emelkedtünk, külsőnk megváltozott, saját lehetőségeinket meghazudtolta a látásunk, a hallásunk. Hihetetlen volt és leírhatatlan. Már benne éltünk abban a szellemi világban, amelyeket természetesen egyikünk sem uralt. Az utolsó előadásokon voltak pillanatok, amikor Rudolf Steiner csak szeretetet és szellemet árasztott; annyira, hogy nehezünkre esett arra figyelni, amit mond.

1924 őszén Steiner már láthatóan, fizikailag is megbetegszik. Nem volt mindig publikus: Rudolf Steiner a Goetheanum Alapkő-letételénél feláldozta éteri erőit, így annak leégése után nemcsak a Szellem temploma pusztult el, hanem vele együtt Rudolf Steiner éteri erői is odalettek. Utolsó nyilvános szereplése Mihály-napi búcsúbeszéde volt. Nagy Emilné dr. Göllner Mária így látta:

Rudolf Steinerhez fűződő földi életbeli kapcsolatom 1924-ben Nagypénteken kezdődött, és Szent Mihály napján ért véget.

Tavaszi és őszi ott tartózkodásaim idején Rudolf Steinernek mintegy ötven előadását és beszédét hallgathattam meg. Ehhez járult, hogy rövid betegsége előtt, mely szeptember 24 től 28 ig tartott, több rövidebb és egy hosszú beszélgetésre is fogadott engem. Ezek a beszélgetések személyes jellegűek voltak.

Amikor néhány nap múlva Rudolf Steiner betegsége annyira javult, hogy ismét megjelenhetett közöttünk, mindannyian aggódva néztük sápadt arcát. Úgy jött a terembe, mintha nem a saját lábán járna, hanem láthatatlan kezek hordoznák, előadását pedig sokkal rövidebbre fogta, mint egyébként szokta.

A Társaságnak mintegy öt-hatszáz tagja gyűlt össze a Schreinerei nagytermében. Ekkor hangzott el Rudolf Steiner utolsó Michael-előadása. Ez az előadás a szokásosnál lényegesen rövidebb volt, a hallgatók az előadás tartalmát és stílusát igen nehéznek érezték. Rudolf Steiner fizikai állapota, betegségben megváltozott arcvonásai, valamint az egész előadás, és az azt bezáró Michael-Spruch nagy megrázkódtatást okozott a hallgatóságnak. Mégis voltak közülünk, akik az előadás utalásait, a benne élő fő problémát megkísérelték átélni és a maguk számára világosan megfogalmazni.

Marie Steiner így írt:

Még egyszer összeszedte magát, hogy előadásának első részét elmondja, a befejező résznek szeptember 29-én, a Michael-ünnepségen kellett volna elhangzania. De hangja már félig kialudt, a távolból szólt csak, és abba kellett hagynia az előadást. A témát nem volt képes szándéka szerint befejezni. A Michael-nap nem hozta a folytatást. Így vált ez az előadás Búcsúbeszédévé.

1923-ban megkezdett önéletrajzát Steiner dornachi betegágyán – mely Krisztus-szobra előtt állott – folytatta, de ez a mű, a Mein Lebensgang (Életutam) végül is befejezetlenül maradt az utókorra.

1925. március 29-éről dr. Ita Wegman így emlékezett:

Ezen a reggelen először nem dolgozott. […] Rendkívül csendes és türelmes volt ezen a napon, új utasításokat adott a kezelésére. […] Délután négykor kiújultak a fájdalmak, belső nyugtalanságom nem akart szűnni, ragaszkodtam ahhoz, hogy értesítsék Steiner asszonyt, aki Stuttgartban tartózkodott.

Másnap, 1925. március 30-án hajnalban Rudolf Steiner visszatért a szellemi világba.

Marie Steiner 81 éves korában, 1948. december 27-én halt meg a svájci Beatenberg városában.

Összeállította: Juhász József

 

Forrás: antropozofia.hu

×
;